Tel Aviv 2011

Hazautazás

Korai volt az ébresztő, hajnali negyed 2-kor. A motozásunkra szerencsére Marci is felébredt, nem kellett keltegetni. Géza már előző este lehordta a bőröndöket a kocsiba, így "csak" fel kellett öltözni és Marcit megetetni, de még így is háromnegyed óráig tartott, mire el tudtunk indulni. Az utolsó pillanatban, amikor már a kártyákat is leadtuk a recepción, még vissza kellett szaladnunk a szobába Marcit tisztába tenni.

Szegény a kocsiban aludt egy kicsit, de amikor megérkeztünk a reptérre, felébredt. Ezután már csak a check-in után aludt szintén egy fél órát.

Marci szerencsét hozott az átvizsgálásnál, soha ilyen gyorsan nem jutottunk át az ellenőrzéseken. A röntgen előtti sorban előre engedtek a babakocsival, és a külön átvizsgálásra kijelölt bőröndünket sem szedték szét, mint a korábbi alkalmakkor, csak kikérdeztek, hogy milyen gyógyszereket, krémeket viszünk. Csodák csodájára a check-in utáni átvizsgáláson sem a büntetősorba kerültünk. Pedig én automatikusan odamentem, mivel mindig oda szoktak küldeni. Géza elmondta, hogy eddig még ő is mindig abba a sorba került.

A gyors átjutásnak köszönhetően egy egész óránk volt a benti részen nézelődni.

A repülőn szerencsére megint hármas helyet kaptunk, így bőven elfértünk. Aludni persze most sem tudott Marci, annyi érdekesség történt. Volt egy anyuka, aki egyedül utazott két kisgyerekkel, egy 2 és egy 4 évessel. Már a beszálláskor feltűnt, hogy a személyzettel héberül beszél, a gyerekekkel pedig magyarul, a gyerekek viszont csak héberül szóltak még az anyukájukhoz is. Két sorral mögöttünk ültek, és nagyon rosszak voltak a fiúk. Egyszer az anyjuk rájuk szólt, hogy ha rosszak lesznek, visszaküldi őket az apjukhoz Izraelbe. Nevettük is Gézával, hogy ez aztán a fenyegetés.

A repülőn utazott egy 1 éves cseh kislány is, vele egész jól eljátszott Marci, nézegették egymás játékait.

Amikor a gép elkezdett ereszkedni, lehalkult a hajtómű, Marcipán azonnal bealudt az ölemben. Sajnos, amikor kiszálltunk a gépből és áttettük a babakocsiba, felébredt. A taxiban még szunyókált egy kicsit, de tulajdonképpen délután 2-ig, amikor erőszakkal lefektettük, nem aludt. 12 órát ébren volt!

Megviselte a hazautazás és az új környezet, nem győzött szaladgálni a lakásban, élvezte a nagy teret. A játékait viszont elfelejtette, újra fel kell fedeznie őket.

Az utolsó nap

Hát ez is eljött. És milyen gyorsan! Pedig még csak most jöttünk. És alig láttunk valamit. Készítettem is egy listát, hogy mi az, amiért vissza kell még jönnünk:

- Dyada Center (baba-mama központ a Dizengoff utca - Ben Gurion utca sarkán)

- Safari park Ramat Gan-ban

- Zapari park (madárpark)

- Hayarkon Park

- Children's Museum

- Viaszmúzeum a Shalom Tower-ben

Ma nem volt olyan csodaszép idő, ahogy azt a neten beharangozták. Volt, ahol még 28 fokot is írtak, de ezt persze nem hittem el, megelégedtem volna a más honlapokon írt 23-25-tel is, de sajnos csak 18 volt, és kicsit fújt a szél. Marcit ez persze cseppet sem korlátozta a homokozásban és a csúszdázásban. Ma is ott volt a törzsgárda a román kisfiúval, az izraeli kisfiúkkal és a feketekávécskával.

Nagy meglepetés ért minket, amikor Géza 2 óra körül - amikor már épp menni készültünk - megjelent Géza. Eljött korábban, hogy legalább egy napot együtt tudjunk strandolni. Marci boldogan csúszdázott vele is.

Sajnos nem tudtunk sokáig a parton maradni, mert fél 4 körül felerősödött a szél, és kellemetlen volt a parton. Én már így is épp elég beteg vagyok, csodálom, hogy a fiúk tudtak tőlem aludni, egész éjjel köhögtem. Hihetetlen, hogy amióta itt vagyunk, szinte folyamatosan beteg vagyok. Nem bírom megszokni ezt a szelet. (Már látom előre, hogy holnap ilyenkor hogy fogok nyávogni: "Jó lenne az a szél is, csak lennénk Tel Aviv-ban!"

Már tegnap elkezdtünk összecsomagolni, így mára már viszonylag kevés maradt. Mivel Jutkáék sok dolgot hazavittek, egész lazán elfértünk a bőröndökben.

Este elvittük Marcit a Dizengoff Centerbe egy utolsót játszóházazni.

Elkészítettük az utolsó fényképeket a tengernél. Géza szerint kicsit kiábrándító, hogy nagykabátban vagyok, de hát ez van. Így is megfáztam.

Hazafelé megvettük az utolsó ajándékokat az utolsó pénzünkön. Úgy volt, hogy csak egy teát tudunk venni, mert 3 shékel hiányzott a sütire, de nem véletlenül vagyunk a Szentföldön, az égiek megküldték a hiányzó összeget: találtam 1 shékelt a hátizsákban, 2-t pedig a kabátom zsebében :)

Nagyon szeles volt az idő, amikor délben lementünk a partra. Vissza is fordultam a sétányról, hogy ilyen rossz időben nem strandolunk, de aztán mégis a homok felé vettük az irányt. Gondoltam, ha már beöltöztünk homokozós koszos ruhába, legalább csúszdázzon a gyerek egy kicsit, aztán meg elmegyünk a Meir Gardenbe. Amikor a parton erős szél fúj, bent, a házak között akkor is csodaszép idő van.

Aztán persze a tengerparton ragadtunk. Megtaláltuk megint a nagy csúszda melletti szélvédett helyet, és gyerekből is akadt bőven. Ma elég színes volt a paletta, a szó szoros értelmében. A fehér vonalat a román kisfiú, Alex képviselte. Marci volt a light braun, két izraeli kisfiú a dark, és volt egy kis feketekávé is, egy etióp kislány. Furcsa volt, hogy az anyukája németül beszél, meg héberül. Az izraeli gyerekek nagymamája volt az óvónéni, ő készítette a gyerekeknek a homoksütiket.

Marci az uzsonnáját a tengerparton fogyasztotta el. Csupa homok volt a feje és a keze, de koszos manccsal is tömte magába a kekszet.

Lassan teljesen úgy néz ki, mint a helyi gyerekek. Én is olyan szakadtan öltöztetem, mert úgyis a homokban vagy a játszótéren kötünk ki. A pofija is egyre sötétebb, csak fürdésnél látszik, hogy valaha világos bőre volt. Jó kis parasztbarna, csuklótól lefelé és nyaktól felfelé fekete. Nem is értem, hogy barnulhatott le ennyire, hiszen mindig csupa homok a feje is és a keze is.

Este a változatosság kedvéért elmentünk a Meir Gardenbe csúszdázni és hintázni, aztán fekvés, alvás.

Azrieli kilátó

Délben tengerpartoztunk. Elállt a szél, ragyogó az idő. A változatosság kedvéért Marci ma egy francia kisfiúval, Viktorral játszott. Egy hónappal idősebb nála, mégsem tud járni. Igaz, sokkal dundibb volt, mint Marci.

Alig fürödtünk meg, Géza már itthon is volt. Most ő is hamarabb jött, mint szokott, és mi is tovább maradtunk a parton.

Úgy döntöttünk, elmegyünk az Azrieli Centerbe. Szerencsénk volt, hamar megtaláltuk a kilátó bejáratát, és szabad is volt. Elég gyakran le van zárva rendezvények miatt. Nem csodálom, amilyen lélegzetelállító a látvány! Sajnálom, hogy Jutkáék nem látták.

Már a liftezés is egy élmény, még soha nem voltam a 49. emeleten. Nem is láttam még ennyi gombot egy liftben. :)

A lehető legjobbkor érkeztünk, még sütött a nap, de már ment le, így láttuk napfénynél is és kivilágítva is a várost. Csodaszép!

Rotschild boulevard

Miközben Marci aludt, óriási égszakadás volt, dörgött, villámlott. Mire felkelt, az eső elállt, így délben gyorsan kiszaladtunk a szokásos sétánkra, hogy tudják kitakarítani a szobát. A Jutkáék szállodája felé vettük az irányt. Furcsa volt, hogy már nem laknak ott. Hamar eltelt ez a hét, sok mindenre nem jutott idő. Például nem homokoztunk az ő tengerpartjukon, pedig előtte kinéztem, milyen jó kis játékok vannak ott is. Na majd legközelebb.

Pár lépést mentünk, amikor kisütött a nap, és mire visszajöttünk a sétából, már neki is kellett vetkőzni, annyira meleg volt. Sajnos tengerpartra még nem lehet menni, a homok még vizes, ezért elhatároztam, hogy megnézzük Marcival a Rotschild boulevard-t.

Ebéd után indultunk neki. Jó messze van tőlünk, de akkorra időzítettem, amikor Marci aludni fog, hogy ne legyen neki olyan unalmas. Mire odaértünk, ki is dőlt.

Nem egy nagy szám ez az utca, nyomába sem érhet a mi Andrássy utunknak. Talán 4-5 szépen rendbe tett régi ház van, a többi a szokásos: egy toronyház, egy lepukkant ház. Középen sétáló rész van, két oldalt pedig autók mennek, de mindkét szélen van járda is.

Megnéztük az alapítók emlékművét, és próbáltuk megkeresni Dizengoff házát, de nem találtuk. Sehol egy tábla, csak az egyik turistáknak szóló újságban olvastam, hogy valahol a 30. szám környékén van.

Este elmentünk abba a boltba, ahol Jutkáékkal voltunk, hogy megnézzük a kiállítást. Tegnap mire visszamentünk, már bezárt. Az üzlet felső szintjén van a régi és az új Tel Aviv-ról egy kiállítás, ahová babakocsival nem lehet felmenni, ezért csak úgy tudjuk megnézni, ha egyikünk Marcival marad. Annyira megtetszettek a képek, hogy meg is vettük a tegnap kinézett könyvet.

A legjobban egy 1908-ban készült kép tetszik. Kb. 50-60 ember gyűlt össze a tengerparton, és eldöntötték, hogy megalapítják azon a helyen Tel Aviv városát. Egy másik jópofa kép Dizengoff házáról készült, a Rotschild boulevard-on. Magányosan áll a homoktenger közepén. Furcsa, hogy ma már aszfaltos út, felhőkarcolók, autók járnak ugyanott.

Elvittük Marcit a Dizengoff Centerbe csúszdázni. Nagyon élvezi, legalább ötvenszer lecsúszott. Mivel most cipőben volt, vissza is tudod mászni. A körülöttünk lévő szülők nem győztek csodálkozni, kérdezgették, hány éves. A hozzá hasonló korú gyerekek egy része még egyedül járni sem tud, Marci meg megy mint a meszes, felkapaszkodik, lecsúszik, megint felkapaszkodik, aztán hasra fordul, úgy csúszik...

Ahogy közeledett az éjszaka, úgy lettem egyre rosszabbul megint. Gondolom, a tegnapi szeles strandolás nem tett jót. Nem volt nálam sál, és fáztam. Ott is hagytam egy idő után a lányokat, feljöttünk Marcival a hotelbe, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége.

Kezdem megérteni a helyieket, hogy miért járnak úgy ahogy. Elég vicces, amikor térdcsizmában és sálban vannak, de ujjatlan pólóban. Azt hiszem, ők már tudják, mi a megoldás a nagy meleg és a szél ellen.

Utolsó nap a lányokkal

Délben a kedvenc Frishman beach-ünkön találkoztunk a lányokkal. Igaz, nem volt valami hű de jó strandidő. 18 fok és fújt a szél. Szerencsére találtunk egy szélcsendes sarkot, itt kellemesen el lehetett játszadozni.

Ma is sok játszótársunk akadt. Nem is csoda, annyi szép homokozó játékkal szerelkeztünk fel. Jutka volt az óvónéni, egyre több gyerek gyűlt köré. Először egy 5 éves román kisfiú, Alex, aztán egy 3-4 éves spanyol kislány. Őt már régebbről ismertük, többször találkoztunk már vele a parton. Végül egy 3 év körüli izraeli kisfiú is csatlakozott hozzánk.

Marcinak a legjobban a csúszda tetszett. Hihetetlen, de megtanult egyedül csúszdázni!

Csak fel kell tenni rá, mert felmászni még nem tud, ahhoz túl kicsi, de a tetején szépen leül, meglöki magát, és ülő helyzetben végigcsúszik, a végén pedig leteszi a lábát és feláll. Pár napja még tartani kellett hátul, hogy a fejét be ne üsse. És ami a legdurvább, hogy van saját elképzelése arról, merre csússzon. Néha direkt hasra fordult, és úgy csúszott le. A kis csúszdán szokott fejjel előre hason is csúszni, de ez nagy volt és meredek, itt nem engedtük meg neki.

Este elmentünk egy utolsót shawarmázni a dizengoffi kis koszosba, utána pedig sétáltunk egy kicsit. Találtunk egy szuper boltot, ahol a régi képeslapokat 10 shékel-ért áruljak. Igen ám, csakhogy ráakadtunk egy könyvre, amiben Tel Aviv utcái vannak lefényképezve régen és most. Fáj a szívem érte, de 125 shékel.

Haifa, Cesarea

Marci délelőtti alvása után indultunk autóval Haifába. Tel Aviv-ban még egész jó idő volt, aztán ahogy közeledtünk úti célunk felé, egyre borúsabb lett. Haifában már esett az eső. Úgy látszik, a sors nekem ezt rendelte. És azt, hogy ne láthassam a Bahai Templomot. Amikor 2005. december 24-én itt jártunk, ugyanígy esett, és akkor a karácsony miatt volt bezárva. Most meg az eső miatt. Ki volt írva, hogy a mi érdekünkben, mert nagyon csúsznak a lépcsők. Így aztán csak néhány képet készítettünk a gyönyörű kertről, aztán indultunk vissza. Sajnos a Párizsi kertet sem tudtuk megnézni, és a városban sem tudtunk sétálni az eső miatt.

Ahogy jöttünk vissza délre, úgy lett egyre jobb az idő. Cesarea-ban már nem esett, viszont olyan őrült módon fújt a szél, hogy a vízvezetéknél csak egy pár percet tudtunk nézelődni.

Innen átmentünk a régi városrészhez. Juditék bementek, mi pedig a kocsiban vártunk rájuk. Nem akartunk kétszer 36 shékelt kifizetni azért, hogy a dühöngő szélben megfázzunk, megfagyjunk. Ráadásul Marci abban a pillanatban elaludt, ahogy Jutkáék kiszálltak. Pedig jó lett volna, ha mozog egy kicsit, mert egész nap az autósülésben feküdt szegénykém. És jó lett volna, ha a visszaúton alszik, mert már látszott rajta, hogy unja az autókázást.

Majdnem egy óra alvás után Marci felkelt, ezért úgy döntöttünk, amíg Jutkáék ki nem jönnek, sétálunk egyet. Ekkor láttuk meg, hogy a pénztár be van zárva, a biztonsági őr pedig mondta, hogy nyugodtan be lehet menni, ingyen. Na gondoltuk, akkor mi is sétálunk egy kicsit odabent. Jutkáék ebben a pillanatban jelentek meg, hogy végeztek, de örömmel visszajöttek ők is, hiszen itt egy egész napot is el lehet tölteni a gyönyörű romok között.

Úgy látszik, Cesarea-val is ugyanaz a helyzet, mint Haifával. A sors úgy döntött, hogy én csak zárás után mehetek be (igaz, így ingyen), és csak fél órát-egy órát tölthetek el itt sötétedésig, végigrohanva a romok között, gyorsan lefotózva, amit csak lehet.

2005-ben Gézával munka után jöttünk el, már nem volt pénztár, ingyen be lehetett menni, de alig több mint fél óra volt a sötétedésig. Mondtam is, hogy nem baj, ha legközelebb itt leszek, úgyis visszajövök, mert annyira szép.

Visszajöttem, de megint csak a sietős fotózgatás maradt, ezúttal az erős szél miatt.

Boldog születésnapot Judit!

Boldog névnapot Géza!

Amíg Marci aludt, elszaladtam a piacra, hogy az ünnepelteknek vegyek néhány apróságot.

Alvás után Jutkáéknak még dolguk akadt (piacoztak!), ezért nélkülük indultunk el. Eredetileg az Azrieli kilátóba szerettünk volna menni, utána pedig a Hayarkon Parkba, de menet közben úgy döntöttünk, felesleges a kilátóért fizetni, semmit nem fogunk látni, annyira párás (vagy homokos) a levegő. Menjünk el inkább a Mini Izraelbe. Géza talált az Eldan Autókölcsönző térképén egy ireklámot, miszerint egy fő ingyenesen bemehet június 31-ig.

Nem volt messze, kb. fél óra az út. A belépőjegy brutál: 79 shekel. Gondoltuk, milyen jó, hogy legalább az egyik jegyet megspóroljuk. Erre közli a pénztáros hölgy, hogy az ingyen jegy csak akkor járna, ha lenne valamilyen kuponunk, amit az Eldan-tól kellett volna kérni. Ennyit az ingyenjegyről. Meg az Eldan-ról. Nagyon rossz véleményem van róluk, több napi levelezés után sem voltak képesek megoldani, hogy babaülést adjanak külön számlára. Géza cége nem tudja elszámolni, ezért az autókölcsönzésről szóló számlán nem lehet rajta a babaülés. Azt mi külön kifizettük volna, de külön számlát is szerettünk volna róla. Hát ez meghaladta a képességüket. Ezért kellett 350 shékel-ért az interneten használtan vennünk egyet, pontosabban Géza helybeli kolléganője ütötte le nekünk.

A Mini Izrael park nagyon tetszett, bár kicsit már kopottas volt, de tulajdonképpen Izrael is ilyen, málladozó vakolat, kifakult házfalak, így tulajdonképpen teljesen korrektül mutatta be az országot.

Sajnálom, hogy nem jöttünk el ide még 2005-ben, amikor először voltunk Izraelben. Most láttuk, hogy mennyi mindent nem láttunk még. Le is fotóztam, hogy ha legközelebb jövünk, meglegyen az úti cél. Bízom benne, hogy lesz még legközelebb.

Kora délután elmentünk az ünnepeltekkel megülni az ünnepi ebédet. És hát hol máshol, mint a Dizengoff téri kis koszosban. Boldogan ettük a shawarmát. Magam sem kívánhatnék soha jobb szülinapi eledelt.Yom huledet sameach!

Bóklásztunk még egy kicsit a Dizengoff piacon. Szerettem volna venni néhány régi Tel Aviv képeslapot vagy fényképet, de ledöbbentem az árán. 50 és 80 shékel darabja! Nem is tudom, hogy gondolták. Vagy már megint én vagyok sóher? Nekem ennyit nem ér, majd keresek az interneten. Ezek után régiségre már nem is mertem gondolni. Pedig olyan érdekesek, biztosan minden tárgynak megvan a története, hogyan került ide. Régi medálok, amikben férfiak és nők fényképei vannak, étkészletek, ékszeres dobozkák. De nagyon tetszettek a régi fém pénzek, némelyiknek cakkos a széle.

Délután a hotelszobában köszöntöttük az ünnepelteket. Évi nagyon készült: hozott Hello Kitty-s rózsaszín papír csákókat, cuki kis rózsaszín papír tányért, szalvétát és szintén rózsaszín műanyag poharakat. Na meg lufikat, amivel Marcipán nagyon jól eljátszott. Jutkának még tortája is volt, amit a piacon vettek, Happy Birthday feliratos gyertyákkal. Amiket nem gyújtottunk meg, mert először is nem volt gyufánk (kérhettünk volna a recepción), másodszor pedig féltünk, hogy bekapcsol a füstérzékelő. Szépek lettünk volna, ha eláztat. :)

Este ünnepi mosás, szokás szerint kifogyott mosóporral. Szomorúan állapítottuk meg, hogy ez az utolsó mosás, többet nem jövünk már ide.

Jutkáék írtak sms-t, hogy busszal mentek Jeruzsálembe, kettőjüknek 68 shékelbe került.

Marcival délben lementünk a partra, bár ma nem volt olyan jó idő, mint tegnap. Nem tudom, hogy a homoktól vagy a párától, de fátyolosan sütött a nap. A parti alvás után megint le akartam vinni a homokba, de úgy látszik, minden csoda három napig tart: Marci megunta a homokozást. Nem tudom, mi nem tetszett neki, de kérezkedett fel az ölembe. És érdekes módon utána itt a szobában még órákig eljátszottunk.

Este a lányokkal együtt elmentünk a Dizengoffba. Hihetetlen, hogy Marci mennyit fejlődött, amióta itt vagyunk. Igaz, hogy otthon sosem vittük játszóházba, ez a fajta mozgása nem is fejlődhetett. Amikor először hoztuk ide, még alig mert a játékokhoz nyúlni, csúszdázni is csak úgy tudott, hogy fogtuk. Ma már egyedül lecsúszik, kis segítséggel vissza is mászik a csúszdán, rohangál a fa hidakon, mászókákon, gumijátékokon. Élvezi a műanyag küblit, amiben fel is áll és úgy egyensúlyoz, szaladgál a többi gyerekkel stb.

Nagyon tetszett neki egy 10 hónapos vietnámi kisbaba, akinek a szülei héberül beszéltek. Kapaszkodva már tudott állni, és rengeteg foga volt. Meg gyönyörű fekete mandulaszemei.

Jutkáék meséltek Jeruzsálemről: bejárták az összes stációt, és átjutottak az arab részre a Szikla Mecsethez. Visszafelé már profin használták a tömegközlekedést.

A tegnapi helikopter-invázió oka is megvan, este a következő hírt olvastam a neten: "Szerdán este palesztinok két Grad-rakétát lőttek ki a Gázai övezetből Beér Séva városra. Az egyik rakéta egy ház udvarában robbant, károkat okozva a környező épületekben és a parkoló gépkocsikban. Személyi sérülés nem történt. A Légierő repülőgépei és helikopterei a csütörtökre virradó éjszaka folyamán támadásokat intéztek a Hamasz és más terrorszervezetek objektumai ellen. A Gázai övezet északi része és Beér Séva között a távolság 40 kilométer."

Tengerpart

Az éjszaka ma is szörnyű volt, továbbra is nagyon fáj a torkom.

Viszont gyönyörű az idő! 23 fok, szélcsend, napsütés. Szinte az egész napot a tengerparton töltöttük. 11-kor mentünk le, Marci 1-kor bealudt, és aztán 4-ig ismét homokozás.

Most végre volt sok gyerek játszótárs. Először egy fiatal nővel incselkedett, mindig odament hozzá, mosolygott rá. Aztán talált egy francia családot két kisgyerekkel. Itt az apukát szúrta ki,

folyton odavitte neki a labdáját, az apuka visszagurította nekem, Marci boldogan rohant érte, és vitte vissza a fickónak. Legalább tízszer eljátszotta, sehogy nem tudtam elterelni onnan. Egyszer aztán jól megtréfálta a sors: a francia férfi elment valahová, mire Marci odaért volna hozzá, mellettük viszont épp akkor kelt fel egy másik férfi. Marci összekeverte őket, és ennek is nyújtotta a labdáját, de az nem foglalkozott vele. Szegénykém nem értette. Valamennyire tényleg hasonlított a két férfi, de csak annyiban, hogy mindkettő nagy darab, kopasz és napszemüveges volt.

Aztán megjelent a parton egy anyuka egy Marcival egyidős kisfiúval. Ő is 1 éves és 2 hónapos. Csehek, de itt élnek Tel Aviv-ban. Az anya cseh nyelven beszél a gyerekkel, az apa héberül, a szülők egymással pedig angolul. Pont, mint az a család, akikkel a repülőn találkoztunk. Jól eljátszott a két gyerek, csak sajnos a legrosszabb helyen: a lábmosó csapnál. Csurom víz lett a ruhájuk, amivel utána bemásztak a homokba. Hát Marci eddig is olyan volt a tengerpart után, mint valami kisördög, de most ebben a sáros-homokos ruhában valami elképesztő módon nézett ki.

Miután elköszöntünk, le is vittem a tengerhez minden mindegy alapon. Nagyon élvezte a vizet, neki akart menni a hullámoknak. Rontott a helyzeten, hogy sok gyerek volt a vízben, nem értette, hogy ő miért nem mehet bele, miért csak a talpával tapickolhat a víz szélén. Volt is nagy sírás, amikor elhoztam onnan.

Ezután egy angol család hasonló korú gyerekével állt le játszani.

Más érdekesség is történt a parton. Először is megint cirkáltak a katonai helikopterek. Most még olyat is láttam, aminek rakéták voltak az alján. Eddig csak nagy, fekete színű teherszállítók röpködtek, ezek a rakétások kisebbek voltak és homokszínűek. Sajnos lefényképezni csak a teherszállítókat sikerült.

A másik furcsaság, hogy délben két óriási traktor túrta a homokot. Nem tudom, mi értelme volt, de szorgosan hordták a homokot fentről a vízbe, utána meg a tengerből vizet markoltak, és lelocsolták vele a gyerekjátékot és a beton lejárót. Talán így tisztították? Nem tudom. Mindenesetre nem mindennapi látvány volt a két monstrum a tengerparton, és még viccesebb volt, ahogy "térdig" bementek a vízbe, aztán kijöttek, akárcsak az emberek.

Jutkáék elmentek szervezett buszos úttal Názáretbe és a Genázáreti tóhoz, útba ejtve Tabghát és az Üdvözülés templomát.

Géza megint 7 után jött haza, és Marcit ma is letettem 6-kor, de most felkeltettük fél 8-kor, ne aludjon megint fürdés és vacsora nélkül.

Közben Jutkáék is befutottak, meséltek a kirándulásról, és arról, hogy holnap Jeruzsálembe mennek egyénileg. Próbáltunk buszt vagy vonatot keresni, de egyik sem volt az igazi. A busznak nem volt angol nyelvű honlapja, a vonat megállója pedig Jeruzsálemtől 5 km-re van. Holnap reggel megpróbálják az iránytaxit.

Piacozás, Csilla beteg

Nem tudom, hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Végre kigyógyult mindenki a betegségéből, erre most megint fáj a torkom. Este úgy begyulladt a mandulám, hogy sálban aludtam, Algopyrint vettem be, torokcukorkát szopogattam stb. Egész éjjel szenvedtem, ráadásul Marci is cirkuszolt.

Délre nagyjából helyrerázódtam, így el tudtunk menni Jutkáékkal a piacra. Délelőtt ők már megjárták a Rabin teret és a Dizengoff piacot, most együtt mentünk a kézműves piacra. Továbbra is gyönyörű dolgok vannak, megfizethetetlen áron. A sima piacon azért mindenki tudott vásárolni egy kis ajándékot az otthoniaknak.

Ittunk frissen facsart gránátalma levet, isteni volt. Marci is kapott belőle, imádta. Az Évi poharából kapott, hogy tőlem nehogy elkapja a torokgyulladást, és majdnem megitta előle az összeset.

A délután nagyon lassan telt. Rosszul voltam, Gézának pedig túlóráznia kellett, úgyhogy 6 órakor lefektettem Marcit, mert nagyon nyűgösködött. 7 körül el is aludt. Gondoltam, alszik egy órácskát. Ő meg úgy gondolta, hogy végleg elalszik. Géza 7 után jött haza, de arra sem kelt fel. Nem volt szívünk felébreszteni, hagytuk aludni, pedig se tiszta pelenka, se vacsora, se fürdés. Reggel 6-ig durmolt, csak egyszer kellett a cumit visszadugni a szájába, és egyszer kivenni közénk, hogy vissza tudjon aludni.

Temető és Tel Aviv múzeum

Délben elindultunk sétálni, és a Trumpeldor utcai régi temetőnél kötöttünk ki. Anyáék mondták, hogy azon az utcán sétáltak vissza a Dizengoff Centerhez, amikor itt voltak, én meg még soha nem hallottam róla, pedig már kétszer is voltam Tel Avivban.

Kicsit félve mentem be, nem tudom, szabad-e nem zsidóknak bemenni, de olyan kihalt volt minden, csak mi kószáltunk ott Marcival. Előzőleg utánanéztem a neten, és kiderült, hogy Dizengoff, Bialik és Alrozorov sírja is itt van. Megtalálni reménytelen, mert minden sírfelirat héberül van. Miután hazajöttünk, újra rákerestem a neten, és találtam egy érdekes leírást. A temetőt 1903-ban alapították, a jaffai kolerajárvány idején. Akkoriban Tel Aviv még nem épült ki, és a hely kellő távolságban volt Jaffától. 5000 sír van itt, azóta már főleg az 1921-es és 1929-es ütközetek hősi halottai, valamint híres emberek sírhelyei találhatók. 1932-ig, az új temető megépítéséig használták. Az észak-keleti része a régebbi, sajnos ide babakocsival nem tudtam bemenni, de azért találtam pár érdekes sírt, fényképekkel.

Találtam két gyereksírt is, az egyiken kövek is voltak. De nem ám olyan szép sima, kerek kövek, hanem az útról felszedett murvakövek és betondarabok. Megsajnáltam a két kisgyereket - az egyik egy 4 év körüli kislány, a másik egy 5-6 év körüli kisfiú. Szerettem volna szép köveket rátenni a sírjukra, de nem mertem, mert nem tudtam, hogy nekem szabad-e, és egyáltalán milyen követ lehet rátenni. Lehet, hogy csak az ott találtakból szabad, de az is lehet, hogy csak hozottat. Ennek utána kell majd néznem.

Nem kellett utánanéznem, barátunk, Péter (akit ezúton társszerkesztővé fogadok, mert mindig olyan érdekes magyarázatokat fűz az általam leírtakhoz) e-mailben elküldte a tudnivalókat:

A temetőbe "bárki bemehet, ha nyitva van: férfiak kalap-sapkában (fedetlen fővel NEM ILLIK), asszonyok kendőben, lányok lehetnek fedetlen fejjel. Sírokra BÁRKI tehet BÁRMILYEN követ, kavicsot: mivel zsidó temetőbe szigorúan TILOS virágot vagy koszorút vinni." (Hozzáteszem, néhány síron láttunk virágot. Meg is lepődtünk rajta.) "Ezzel jelezzük a tiszteletünket / együttérzésünket (akár ismeretlenül is, mint Te a két kisgyerek iránt) az "elhunyt felé". A bármilyen hozott vagy ott talált kő (amit természetesen NEM ILLIK sirról levenni...) azt jelképezi, hogy "TETTÉL VALAMIT AZ ELHUNYTÉRT - HISZEN LEHAJOLTÁL A KŐÉRT A FÖLDRE - ezzel megtisztelted az elhunytat (és a hozzátartozóit)."

"Az elhunytat általában már MÁSNAP eltemetik , igy nem is lenne idő virágra-koszorúra-koporsóra-szép ruhára, ezért temetik a zsidó elhunytakat pucéron, egy egyszerü fehér lepedőbe burkolva csak. Magyarországon gyalulatlan deszka ládába téve, odakint Izraelben a megásott sirba, láda nélkül, csak úgy a földbe."

Ez a magyarázata tehát annak, hogy olyan rövidek a sírok. Én meg azt hittem, hogy ilyen alacsonyak voltak az emberek.

És arra a kérdésre is választ kaptunk, hogy mit keresett a temető közepén ledobva egy beteg (ezek szerint halott) szállító kézikocsi. Elég morbid volt.

Innen átsétáltunk a Bialik térre. A múltkor fedeztük fel Gézával, egy aranyos kis terecske, szépen felújított házakkal. Az egyik a valamikori városháza, ma a Tel Aviv múzeum működik benne.

Nem volt egyszerű bejutni a babakocsival, mert a földszinten minden zárva volt. Felballagtam Marcival az ölemben 1. emeletre, ott végre megtaláltam a pénztárat. Megkérdeztem a bácsit, mennyibe kerül a belépő, erre ő azt mondta, ráérek később fizetni, a biztonsági őr lemegy velem, és segít felhozni a babakocsit. Az őr lejött velünk, kinyitotta az ajtókat, hogy be tudjunk menni egy liftig, azzal fel ismét az 1. emeletre a babakocsival. Elindultam a kiállítóterem felé, erre szólnak, hogy vegyek jegyet. Megvettem. Elindultunk újra a babakocsival a terembe, amikor megint szólnak, hogy babakocsival nem mehetek végig, azt hagyjam ott a pénztárnál. Jól kitoltak velem, mert ha ezt tudom, nem most mentem volna be, hanem akkor, amikor Jutkáék vagy Géza is itt van és segít cipelni Marcit. A babakocsi felhozós hajcihő és a jegyvétel után már nem volt mit tenni, végig kellett mennem.

Túl sok mindent nem láttam, mert ha Marcit az ölembe vettem, fél perc múlva ugrott ki a kezemből, ha meg elengedtem, azonnal nekiugrott a lépcsősornak, ami nem is igazi lépcső volt, hanem ülőkék, tehát vagy 30-40 cm magas. Erre mászott fel négykézláb, utána meg le. A frászt kaptam, hogy leesik. Sajnos fényképezni sem engedtek, így még otthon sem tudom megnézni a kiállítást. Pedig érdekes lett volna.

Nem túl nagy a hely, én még múzeumnak sem nevezném, inkább egy aprócska kiállításnak. A felső két szinten modern művészek képeit állították ki, ide fel sem mentünk, ez nem is érdekelt, a földszinten viszont régi fényképek 4-5 téma köré csoportosítva. A képaláírások persze csak héberül, így azokból semmit nem értettem, csak az évszámot láttam, de így is érdekes volt elnézni a húszas, harmincas, negyvenes stb. évekbeli életet. A terem közepén egy kis pódium, ahonnan az 1909-es évtől kezdődően korabeli videofilmen keresztül mutatják be a város fejlődését egészen 2009-ig. Körben számítógépeken lehet belenézni képekbe, belehallgatni filmrészletekbe, zenékbe. Sajnos ezt sem tudtam megnézni, mert héberül volt minden. Lehet, hogy volt valahol egy English felirat, de Marci folyton piszkálta az egeret és a fülhallgatót, így egy idő után feladtam. Felmentünk még a tetőteraszra, ahonnan egész szép a kilátás. Nagyjából fél óra alatt bejárható.

Mire hazaértünk, Marcinak épp etetésidő következett, és már nagyon álmos is volt, úgyhogy lefektettem. Nem sokkal az ébredése után beállítottak Jutkáék, aztán Géza is, és együtt elmentünk újra a temetőbe, majd a Bialik térre a múzeumhoz, onnan pedig a Me'ir Garden játszótérre.

Jutkáék elmesélték, hogy először a piacon néztek szét, aztán átsétáltak Jaffába. Az idő megint tavasziasan szeszélyes (fáj is a torkom). A nap hol kisüt, hol elbújik. Ha kisüt, le kell venni a pulcsit, mert meggyullad az ember, de amint elmegy, fel kell öltözni, mert hideg van. Két percenként kapkodtam magamról és Marciról a ruhákat fel és le.

Holnap nagy piac lesz: a Dizengoff-on bolhapiac, a Carmel-en kézműves piac; a lányokkal ott a helyünk.

Szélvihar, Marci beteg

Marci beteg. Megfázott tegnap a tengerparton, a nagy szélben. Legalábbis én így gondolom. Géza szerint meg a légkondiból jön valami, amitől mindannyian megbetegszünk. Plusz az itteni szeszélyes tavaszias napos-szeles időjárás. Pedig úgy örültem, hogy a kis pocakja rendbe jött, végre nyugodtan aludhat.

Ehhez képest elég durva éjszakánk volt. Amikor Marci elaludt, Géza keltette fel állandóan az orrfújásával, tüsszögésével. Amikor végre szegény Géza el tudott aludni, Marci kezdett el sírni, mert eldugult az orra. Órákon át folyamatosan fent voltunk. Mire hajnalra mindannyian kimerültünk és végre álomba zuhantunk, megérkezett a szomszéd szobába az új vendég. Bőrönd huzigálás, szekrényajtó csapkodás stb. Ráadásul egyfolytában köhögött. Így aztán újra mindannyian felébredtünk.

Reggeli után csak másfél órát aludt, aztán ébren volt két órát, és most újra alszik. Nem tudom, mi lesz így velünk, ma is viharos szél fúj, így nem merem kivinni. A szobában meg nem bírjuk egész nap. Reménykedek, hogy eláll a szél, vagy legalább enyhül.

A jó hír mára (köszi Tita, hogy megtanítottál rá), hogy Jutkáék átmentek az ellenőrzésen, és már a gépen ülnek.

A második alvása után útnak indultunk, mert aktuális volt a szobánk takarítása. Gondoltam, átszaladunk a Jutkáék apartmanjába, bekészítünk nekik némi itókát. Olyan óriási szélvihar volt, hogy helyenként nem tudtam tolni a babakocsit. Pedig nem a tengerparton, hanem egy utcával beljebb mentünk. Sajnos még nem volt kész a szobájuk, ezért bementünk szétnézni a mellettük lévő Opera Tower-be. Sok látnivaló nincs benne, bár azt írták, hogy éttermek, boltok és mozi van. A helyzet az, hogy valóban van 2 db étterem és 2 bolt, meg egy mozi, ami csak esténként nyit ki. Egy fél óra után úgy döntöttem, beadom a cuccokat a portára, hogy tegyék be a szobába. Beöltöztettem Marcit, és már épp indulni készültünk, amikor olyan felhőszakadás kezdődött, amilyet még nem láttam. Felhőszakadást már láttam, de nem szélviharral együtt. És nem a tengerparton. Nagyon durva volt. Levetkőztünk, és még elnézelődtünk egy fél órát. Akkorra szépen kitisztult az ég, elállt az eső, úgyhogy átvihettük a bekészíteni valót. Visszafelé kalandos volt az utunk, mert a nagy eső miatt az autók tengelyig jártak a vízben, a teraszokról folyt ki a víz a járdára, és mindehhez olyan hátszelet kaptunk, hogy alig bírtam visszafogni a babakocsit. Szerencsésen megúsztuk szárazon.

Jutkáék gépe majdnem egy órát késett, így Géza értük tudott menni a reptérre. Jól néztek volna ki szegények, ha ebben a nagy zuhéban vonatozniuk, buszozniuk kellett volna.

Este elsétáltunk velük a Dizengoff térre és shawarmáztunk egyet az érkezésük örömére. Laffában kértük, ami kétszer akkora, mint a pita. Egyikünk sem bírt vele, a felénél mindenki elcsomagolta és eltette holnapra reggelire, ebédre. Csóró magyar turisták. :)

Homokvihar, Géza beteg

Géza beteg. Megfázott tegnap este a macskaparkban. Lement a nap, hirtelen hideg lett és elkezdett fújni a szél. Én még a nagykabátom kapucniját is feltettem. Gézánál csak kardigán volt (kardigán! ezt a szót itt tanulta meg Marci kimondani), mondta is, hogy fázik. Egész éjszaka ment a fűtés, mégis fázott, takarót keresett, de nem volt. Délelőtt is rosszul érezte magát, amíg mi Marcival tengerpartoztunk, ő pihent.

Érdekes, hogy itt semmit sem jelent a hőmérséklet. Tulajdonképpen kár is néznünk az időjárás jelentést. Hiába volt ma 23 fok, még hidegebbnek érzett, mint a múlt héten a 18. Akkor szélcsend volt és teljes erővel sütött a nap, most meg erős szél fújt, és csak fátyolosan sütött. Egy órácskát homokoztunk, aztán feljöttünk a hajós parkba, mert a parton elviselhetetlen lett a szél, és a nap is egyre gyengébben pislákolt. A parkban játszottunk még egy fél órát, aztán felmentünk, mert csupa por volt a levegő. Akkor még azt hittem, a szél hozza a tengerpartról, aztán később még durvább lett. Ennyi homok már nem jöhet a partról. Az 50 méterre lévő házakat már szürke ködben látjuk.

Géza kipihente magát, úgy tűnik, nem komoly, most épp semmi baja, jól érzi magát.

A délutánt a szobában és a szálloda halljában töltöttük. Marci megismerkedett egy orosz kislánnyal, aki mindenáron játszani akart vele, de Marci nem értette, mit akar. Játszott volna meg nem is. Kicsit tartott tőle, de azért izgatta is a dolog. Végül ugyanaz történt, mint a takarító nénikkel és a konyhás nénikkel: amikor szólnak hozzá, lehajtja a fejét, mint egy kis bika, és elkezd hátrálni. Aztán amikor az illető elfordul tőle, akkor utánamegy és kedvesen vigyorog rá. Erre megint hozzászólnak, meg akarják simogatni, ő meg lehorgasztja a fejét és eltolat. A kislány után is mindig utánament, de amikor az játszani akart vele, csak állt és bámult rá vagy visszaszaladt hozzánk. Nem tudom, ez azért van-e, mert eddig nem találkozott gyerekekkel, vagy azért, mert még kicsi a közös játékhoz.

Mivel rossz az idő, nem tudunk kimozdulni, nekiálltam főzni. Készítettem tejberizst és kisütöttem a korábban vett brokkoli golyókat. Jól sikerült mindkettő, a bogyókat el is tüntettük azonnal. Fényképet nem készítettem, mert a végén még azt hiszi valaki, hogy gasztroblogot írok. :)

Erről jut eszembe. Péternek üzenem, ha akar egy jó shawarmát enni, menjen el a Hummus Bárba (www.hummusbar.hu). Ha hazamegyünk, mi is meglátogatjuk és nosztalgiázunk egy kicsit.

Tengerpart és macskapark

Ismét fenséges reggelink volt, a konyhás néni omlettet sütött és eper is volt. Tulajdonképpen mindkettő van hétköznap is, csak a hétköznapos konyhás néni sosem kérdezi meg, hogy készítsen-e tojásos reggelit, én meg magamtól nem kérem meg. Újabban eper is van minden reggel, meg avokádó. Azt hiszem, citromlével öntik le. Elég furcsa íze van, nem rossz, de nem is jó. Olyasmi, mintha hús lenne. Nem is tudom, hogy tulajdonképpen gyümölcs-e vagy zöldség.

Reggeli után Gézának be kellett mennie dolgozni egy kicsit, de ez pont a Marcipán alvásának idejére esett, így szinte fel sem tűnt.

A delet a tengerparton töltöttük. Hát, sajnos nem volt olyan szuper az idő, mint azt előrejelezték, mindössze 18 fok és a szél is fújt. Ez csak annyiban volt zavaró, hogy nem lehetett fürdőruhában napozni, kellett a póló. Na, ez legyen mindig a legnagyobb bajunk.

Bár a tenger is 18 fokos, ma belemerészkedtünk bokáig. Marcipánnak nagyon tetszett, kacagott, ahogy a hullámok elérték a lábát. Volt is nagy sírás-rívás, amikor ott kellett hagyni a vizet.

Marci az ebédjét a homokban fogyasztotta el, aztán aludt egyet a babakocsiban, majd megebédeltünk egy pizzériában. Jót nevettek rajtunk, mert úgy, ahogy voltunk, homokosak, koszosan mentünk. Marcinak a feje és az arca is csupa homok volt, amit le sem lehetett róla seperni, mert beleragadt a naptejbe. Ezzel a kinézettel teljesen beilleszkedtünk az itteniek közé. Naponta többször le is szólítanak az utcán, kérdeznek tőlünk valamit, azt hiszik, idevalósiak vagyunk.

Délután elsétáltunk a Dan Panorama hotel előtti játszótérre, a Charles Clore parkba, amit én inkább macskaparknak hívnék, mert annyi macska van ott, hogy az még nekem is sok. Kóbor mind, de egyik szebb mint a másik. A parkban sétálgatók etetik őket.

Jó kis játékok vannak, bár főleg nagyobb gyerekeknek, de azért a hinta és a csúszda Marcinak is mindig bejön.

Tele volt arab családokkal, ilyet még nem láttam itt Tel Aviv-ban. Kitelepültek a vízipipáikkal és hordozható babaágyakkal. Furcsa módon héberül beszéltek, és elég jól öltözöttek voltak.

Péter barátunk e-mailben elküldte a megfejtést:

"Két nagy zsidó származású csoport van: az ún. askhenázi zsidó, ezek a fehér európaiak (német-lengyel-magyar satöbbi zsidók), és a sefárd zsidók, ezek Ázsiából és Észak-Afrikából származnak (pl. sok marokkói-török-iráni zsidó van). 

Izraelben külön zsinagógáik vannak sok helyen a sefárdoknak és az askhenáziknak.

Először én is meglepődtem, amikor az unokahúgom sötét színű szomszédja kiült és rágyújtott a vízipipára, hát ő egy marokkói volt. Akik a közelmúltban jöttek át, vagy régebbi generáció tagjai, azok "valódi arabnak/töröknek" néznek ki, mert 3-400 évig ott éltek, de természetesen héberül beszélnek, és sokkal vallásosabbak, mint az átlag fehér zsidó.

Ja, és az országnak KÜLÖN askhenázi és KÜLÖN sefárd FŐRABBIJA VAN!"

Véletlenül úgy alakult, hogy a naplemente is ott ért minket. Nagyon szép volt, nem győztem fotózni. Az anya kis Samsung gépét használom, mert annakidején az esküvőnkön is nagyon jó képeket készített vele. Most is egész jól lehetett a napot fényképezni.

Este a szokásos shabbat-mosás. Szeretünk ilyenkor járni, mert kevesen vannak. Most épp senki nem volt. Mosószer sem, el kellett loholnom érte a két utcasaroknyira lévő másik mosodába. Marcit is betettük az egyik gépbe, hátha lejönne róla a sok hetes kosz.

Napsütés, tengerpart, pálmafák

Csodaszép napunk volt ma.

Géza csak 9-kor indult dolgozni, így együtt tudtunk reggelizni. Délben kimentünk Marcival sétálni, és olyan szépen sütött a nap, hogy meg sem álltunk a tengerpartig. 22 fok, szélcsend, napsütés, pálmafák, tengerpart, langyos homok...

Ma először történt meg, hogy Marci nem fetrengett a homokban, hanem szépen eljátszott. És ma először történt meg, hogy megunta az összerakós játékát, amit mindig leviszünk homokozni.

Véletlen egybeesés, de Géza délelőtt küldött egy sms-t, hogy a lottózóban, amelyikben épp a terminált tesztelik, a néni 30 helyett 25 shékelért odaadná a homokozó készletet. Írtam neki, hogy ennyiért bárhol találunk, a piacon meg még olcsóbban is, és amúgy sem hiányzik Marcinak (akkor még úgy volt). Erre visszaírt, hogy "de ebben kisautó is van". Írtam, hogy akkor vegye meg, látom, nagyon szeretné. De mire megkapta az üzenetem, már eljött abból a lottózóból.

Ezután mentünk le a partra, és ekkor figyelt fel Marci először a mellettünk játszó kislány homokozó készletére. Oda is ment hozzá, és elcsórt egy lapátot. Kicsit engedtem játszani vele, aztán nagy szomorúan vissza kellett adnia. Igen ám, de a másik oldalunkon is ült egy család két nagyobb gyerekkel, és nekik is volt játékkészletük. Marci hozzájuk is odasompolygott, és szép csendben homokot csipegetett a vödörjükbe. Aztán amikor felmentek a hoteljükbe, de otthagyták a cuccaikat, boldogan játszott a vödörrel, lapáttal. El is döntöttem, délután nekiindulunk és veszünk neki is egy szettet.

Délután 3-kor jött az sms, hogy Géza hazaért a szállodába, mára befejezte a munkát. Marci akkor épp a babakocsijában húzta a lóbőrt, a szokásos módon, a tengerparton elfogyasztott ebédje után. Amíg ő pihent, mi egy padon ücsörögtünk egy szelet pizza társaságában. Fél 4-kor még mindig melegített a napocska.

Este nekiindultunk homokozókészletet venni. Egészen a Carmel piacig mentünk, ahol találtunk egy jó kis játékboltot. Megtaláltuk a tökéletes homokozó készletet: pici vödör, négyféle lapát/szitalapát, és még egy mini locsoló is van benne. Nem tudtuk otthagyni a tologatós helikoptert sem, ez is pont Marci méreteihez igazodik. Egy kis bot végén van a helikopter, és ahogy gurul a kereke, a heli propellere forog, elöl pedig nyújtogatja a nyelvét. Marci odavan érte. Nem is volt drága, a kettőért fizettünk 33 shékelt.

A nap zárásaként elvittük Marcit a Me'ir Gardenbe csúszdázni, hintázni.

Holnapra még melegebbet mondanak, szombatra pedig még annál is jobb időt. Úgy legyen.

Palacsinta party

Viharos, szeles napra ébredtünk. Annyira erősen fújt a szél, hogy a hajós téren is alig lehetett megmaradni. Csak egy pár percig bírtuk, amíg lefotóztam a tengert. Olyan furcsa volt, szinte háborgott.

A Ben Yehudán sétáltunk egyet, ami a tengerrel párhuzamosan, csak két utcával beljebb van. Itt már elviselhető volt a szél, viszont homokvihar volt. Az Isrotel towert csak egy szürke függönyön át láttuk.

A nap hátralévő részét a szállodai szobánkban és a hallban töltöttük.

Marci elrontotta a gyomrát. Már tegnap is volt egy kis hasmenése, kapott rá ProKid-et (probiotikum), de úgy látszik, nem használt. Déltől már Smecta hasmenés elleni port is kapott. Tulajdonképpen nem is hasmenése van, csak napi 3-4 kaki, ebből egy mondható gyanúsnak, a többi rendben van. Valószínűleg túletetjük. A szokásos napi háromszori 2,5 dl táp, 220 ml főzelék és 190 ml gyümölcspép mellé még kap a reggelinkből sajtot, túrókrémet, az ebédünkből is csipeget, aztán uzsonnára lemegyünk a hotel halljába sütizni, gyümölcsöt enni, végül a vacsoránkból is kap egy kis kóstolót; májkrémes, padlizsánkrémes vagy humuszos kenyeret. Nem is csodálkozom, hogy nem bírja a pici gyomra. Akkora a pocija, mint egy krumplis zsák.

A rossz idő miatt este sem mozdultunk ki, így végre megsüthettem Gézának a várva várt palacsintáját. Már napok óta piszkál, hogy süssek már palacsintát, de az kétemberes dolog. Az egyik süti, a másik Marcit köti le. Ezért csak akkor jöhet szóba, ha Géza emberi időben hazaér. Úgy volt, hogy tegnap 3-kor eljön, de közbejött valami, így végül 6-ra ért haza, de még ez is belefér. Jó időben sem vagyok hajlandó sütni-főzni, inkább csavargunk vagy tengerpartozunk. Most végre minden összejött, kapott palacsintát. Marci is.

Aztán este volt nagy sírás-rívás. A sok kaja nem fért meg egymással Marci pocijában. Vigasztalhatatlanul sírt, akár a kiságyában volt, akár az ölemben. Végül a mi ágyunkban aludt el úgy, hogy énekeltem neki és simogattam a homlokát. Innen kellett visszacsempészni a hálózsákjába és az ágyába.

Túl az ezren és a shakshukán

Mármint az ezer shékelen. Ennyit költöttünk, amióta itt vagyunk. És ebben még nincs benne a 350 shékeles babaülés, amit Géza kolléganője vett a neten. Reméljük, miután elmegyünk, legalább ilyen jó áron el tudja adni.

Az egyik ismerősünk, Péter kérdezte a minap, hogy miért vagyok így fennakadva az árakon, voltam már máskor is, tudhatnám, hogy itt drágaság van. Ezen elgondolkodtam, és a következőkre jutottam:

- Az előző alkalmakkor rövidebb időre jöttünk, nem kellett főzni, így tulajdonképpen vásárolni sem. Mangólevet vettünk, ami akkor is drága volt, valóban, de nem zavart, mert különlegesség volt számunkra. Ugyanez a helyzet a shawarmával, naponta egyet-egyet megettünk, és ennyi volt a kiadásunk. Most a főzéshez alapanyagokat veszek horror áron, a gyereknek bébiételt, pelenkát, ami az otthonihoz képest feltűnően drága.

- Akkoriban 50 forint volt egy shékel, most majdnem 60.

- Akkor még volt rendes fizetésem, most a GYES-hez számolva még otthon is minden drága. Na jó, nem panaszkodom, nem kopik fel az állunk, de jobban meggondolom, mit veszek meg. És nem csak az ára, hanem a használati értéke miatt is. Minek vegyem meg a drága nadrágot, cipőt, ha úgyis csak az utcában sétálgatok benne Marcival?

Miután Marci felébredt, elmentünk a Dizengoff térre, mert keddenként vásár van. Kis picike, de érdekes. Főleg régiségek és használt ruhák vannak.

Sétáltunk egyet a szökőkút körül, aztán spuriztunk vissza a hotelbe, mert annyira szép az idő, hogy a tengerparton kell lennünk.

Másfél órát homokoztunk, aztán Marci aludt egyet a parton a babakocsiban.

Ma megint lehetett valami hajcihő, mert egy katonai gép folyamatosan körözött a part mentén, a tengeren pedig, messze a látóhatáron, egy hadihajó állt. Persze az is lehet, hogy valamelyik elegáns parti szállodában magasrangú politikusok tárgyaltak, és rájuk vigyáztak.

A fényképen nem látszik jól, de minden homokozás után úgy nézünk ki, mint az ördögök. Marcinak a füle, a szeme, a szája, az orra, mindene csupa homok ilyenkor. És természetesen nekem is, mert hozzámbújik, rámszórja a homokot játékból stb. A partról egyből a fürdőkádba vezet az utunk.

Este elmentünk végre shakshukázni. Amióta megérkeztünk, ácsingózom egy forró sűrű levesre és a shakshukára. Ki is néztem a közelben egy kifőzdét, ahol mindig sok helyi van. Már ettünk is ott Krisztiánnal, de akkor valami miatt rántott húsos shawarmát kértem. Az is fincsi volt, állandó húshiányunk van. Naponta többször elsétálunk a kifőzde előtt, és mindig mondjuk, hogy na majd valamikor eszünk itt, aztán sosem jött össze. Most végre sikerült megkóstolni a nemzeti ételüket.

Géza megtalálta a receptjét is a Facebook-on, a budapesti Izraeli Nagykövetség oldalán:

"Izrael legismertebb tojásból készült étele a shakshuka, azaz „mindent bele”.

Hozzávalók: négy személyre
15 paradicsom, 4 tojás, 2 púpos kanál paradicsompüré, 3 púpos kanál csirkehúsleves por, 2 nagy hagyma, 2 kaliforniai paprika, 6 gerezdfinomra aprított fokhagyma, fél kanál kurkuma (indiai sáfrány), 1 kanál kömény, 1 kanál őrölt bors, 1 kanál édes fűszerpaprika, növényi olaj, 1/2 kávéskanál só. Ízlés szerint csípős fűszerek is hozzáadhatóak.

Elkészítés:
A megtisztított hagymát kis kockákra vágjuk, a fokhagymát finomra aprítjuk, a paprikát és a paradicsomot középnagyságú kockákra daraboljuk. Serpenyőben felmelegítjük az olajat, aranysárgára pirítjuk benne a hagymát, hozzáadjuk a fokhagymát, egy percig pirítjuk, s evőkanállal elkeverjük. Beletesszük a paradicsom- és paprikadarabokat, megkeverjük, s lefödve tíz percig pároljuk. Ezek után adjuk hozzá a levesport, a paradicsompürét és a fűszereket, és lassú tűzön, folyamatosan kevergetjük. A közben félkeményre főzött tojásokat ezzel a mártással leöntve, a serpenyőben tálaljuk."

Valentin nap és Bar Mitzvah

El is felejtettem, hogy Valentin nap van, Géza viszont képben volt: mindketten kaptunk ajándékot. Marci színes lufikat, én meg az itteni boci(s) csokit.

Délelőtt mindketten három órát aludtunk. Jól belejöttünk. Régen is sokat aludtam, de amióta Marci megszületett, még többet. Teljesen el fogok lustulni.

Délben elsétáltunk a Dizengoff Centerbe, vettünk Gézának képeslapot Valentin napra. Igazi Valentin napos nem volt, úgy látszik, az itt nem divat. Tele volt viszont minden üzlet Bar Mitzvah-s képeslapokkal. Ezeken 13-as szám volt, de több képeslapon láttam 12-est. Géza utánanézett, hogy mit is takar ez az ünnep. A Bar Mitzvah a fiúk felnőtté avatása, ekkortól teljes jogú emberek, tulajdonnal rendelkezhetnek, házasodhatnak, felelősek a saját tetteikért. Lányoknál ugyanez 12 éves korban van, és Bat Mitzvah-nak hívják. Külön érdekesség, hogy 83 éves korban van egy második Bar Mitzvah, ha megéri az illető, a zsidók szerint ugyanis egy ember 70 évig él. :)

A délutáni alvást a parton kezdtük, de sajnos elment a nap, hideg lett, ezért vissza kellett jönnünk a szobába. Marci nagyon belejött az alvásba, két órát aludt.

Este mentünk egy kört hármasban a Dizengoff utcában, aztán alvás.

Új hét kezdődött, a harmadik, amióta itt vagyunk. Egy hét múlva ilyenkor már Jutkáék is itt lesznek.

Nem volt valami jó az idő, hideg volt és fújt a szél, ezért csak három kisebb sétát tettünk napközben. Szegény Marcipán a legnagyobb zajban volt kénytelen a délutáni alvását letudni: a Dizengoff utcába mentünk. Mire visszaértem vele a csendes hajós parkba, fel is ébredt. Játszott egy kicsit a hajóban, gyakorolja új tudományát, a lépcsőre mászást. Géza mutatta meg neki néhány nappal ezelőtt, hogy kell mászás közben kapaszkodni. Azóta minden lépcsőre fel akar menni.

Este is csak egy kis kört mentünk a szél miatt. Hiányzik egy sapka. Valószínűleg homloküreg gyulladásom van, mert nagyon fáj a szemem és a homlokom, ha lehajolok. A kapucnit hiába húzom fel, a homlokomat nem védi. Ha holnapra nem múlik el, veszek egy sapkát. Szerencsére itt nem ciki, a helyiek nagyon fázósak. A csajokon még nagykabát és térdig érő csizma van.

Yitzhak Rabin tér

Délben kicsit felhős volt az ég, ezért úgy döntöttünk, elsétálunk a Yitzhak Rabin térhez. Hát mondhatom, nem valami szép. Az igazat megvallva kifejezetten ronda. Egy hatalmas tér közepén egy csúnya fém dísz áll, a szélén pedig egy-egy kis halastó.

Tele volt piknikező helyiekkel. Az egyik villanypóznán két hatalmas zöld papagáj ült, nem tudom, hogy itt szabadon élnek-e vagy csak elszöktek valakitől.

A tér egyik végén egy hatalmas kormányépület áll, ebből jött ki Rabin, amikor lelőtték. Fém korongok jelzik, hogy ki hol állt a merénylet idején. Furcsa, hogyan férhetett olyan közel a merénylő, mivel összesen tízen voltak, ebből 6 testőr és 1 rendőr. Az is érdekes, hogy egy honfitársa ölte meg, akinek nem tetszett, hogy Rabin aláírta a békeszerződést Arafattal.

Kora délután kisütött a nap, így levittük Marcit homokozni.

A nagy játékban a szokásos módon kimerült, és aludt egyet a tengerparton, mi pedig sétálgattunk. Mivel jó az idő, megint nagy volt az élet. A homokban napoztak, röplabdáztak, a parti sétányon sokan sétálgattak, piknikeztek, az egyik helyen pedig társastánc volt. Már a korábbi években is láttuk, hogy jó időben 20-30 pár is táncol az egyik hotel előtti terecskén. Valószínűleg azt mutatják be, amit egész héten tanultak a tánciskolában. Zömében középkorúak, de van néhány fiatal pár is köztük.

Ezután hazajöttünk és hot-dogot csináltunk vacsorára.

Az esti sétánk ezúttal a Me'ir Gardenbe vezetett, Marcit meghintáztattuk még elalvás előtt.

Carmel piac

Jól kezdődött a nap, mert reggelinél a konyhás néni megkérdezte, hogy kérünk-e omlettet. Felüdülés volt két heti sajtos és túrós szendvics után, jól esett a meleg reggeli. Ráadásul a szokásos alma és narancs mellett eper és banán is volt.

Marci ébredése után a piacot vettük célba. Elég nagy tortúra volt odajutni, legalábbis nekem. Géza lóhalálában ment, nem bírja megszokni az én GYES-tempómat. Ráadásul ha lehet, még rosszabbul voltam, mint tegnap, alig bírtam vonszolni magam utána. A piacot meg Marci viselte nehezen. Sosem látott még ekkora tömeget, ennyi embert, akik ráadásul lökdösődnek. Az árusok meg ordítozva próbálják eladni a portékájukat. Átverekedtük magunkat valahogy, aztán kijutottunk az Allenby utcába. Keddenként és péntekenként itt kézműves piac van. Itt már sokkal kellemesebb volt a légkör, nem is volt annyi ember, csendesebb is volt. Az áruk is szebbnél szebbek: kézzel készített ékszerek, dísztárgyak, gyerekjátékok. Marcinak vettünk is egy színes puzzle cicát.

Hazafelé jövet kicsit lassabb volt a tempó, útközben Marci elfogyasztotta a tengerparton az ebédjét (úri dolga van ennek a gyereknek), majd elengedtük szaladgálni a parti sétányon. Azonnal le is állt kuncsorogni. Meglátott három idősebb orosz nőt, akik az egyik padon piknikeztek, és odament hozzájuk. Azok meg rögtön elhalmozták mindenfélével. Banánt nyomtak a kezébe, a zsebét megtömték csokival, cukorkával. Igaz, hogy épp akkor nyomta le a 2,5 dl tápszert, de a hazafelé úton a banán is elfogyott. És hogy neki is ünnep legyen a sabbat, a csokiból is kapott.

Kora délután lementünk egy kicsit homokozni a tengerpartra. A nap sütött, de azért nem volt az a rekkenő hőség. Marcit ez mondjuk nem zavarta, boldogan túrta a homokot, utána pedig jót szundított a hajós parkban. 5 óra körül elindultunk valami harapnivalóért. Az én kedvenc kajáldám épp az orrunk előtt zárt be, így a Géza kedvenc kis koszosánál ettünk, a Dizengoff téren. Sajnos az itteni piacról lemaradtunk. Kedden és pénteken régiségpiac van. Nem baj, majd eljövünk legközelebb. Géza shawarmázott, én pedig Marcival lencsefőzeléket ettem.

Este mosodába mentünk. Marci jól elszórakoztatta az ott lévőket, hajbakapott a macskával, megszerezte az egyik lány elgurult narancsát, és aztán vissza sem akarta adni.

Nátha, eső és az orosz nyelv

Ma tetőzik a náthám. Legalábbis remélem. Elég vacakul vagyok. Olyan enyhén kezdődött, hogy azt hittem, három nap múlva már emlékezni sem fogok rá, erre itt vagyok betegen. Szerencsére Marci ma délelőtt három órás alvást produkált, így én is tudtam pihenni. Éjszaka nem sokat aludtam, be volt dugulva az orrom, nem kaptam levegőt.

Ráadásul az eső is esik, esély sincs rá, hogy elmenjünk valahová. Délben, amíg a szobánkat takarították, elmentünk sétálni. Szerencsére épp abban a 10-15 percben nem esett. Nem mentünk messze, csak a szemközti hajós térig, mert akkorákat dörgött, villámlott, hogy várható volt, bármikor elered újra. Úgy is lett.

Séta közben feltűnt, hogy egy saroknyira tőlünk szirénázó rendőrautók zárják le a Hayarkon utcát, körülöttük tömeg, és időnként valamit gajdolnak a mikrofonba. Gondoltam, jó lesz elkerülni, ki tudja, mi van ott. Ebben a pillanatban egy óriási durranás. Vagy dörrenés? Lehet, hogy csak az ég zengett akkorát, de a tegnapi hírek után mit lehet már tudni?

Egyébként itt még az esős idő is sokkal jobb, mint otthon. Ha eláll akár csak pár percre is, rögtön kisüt a nap. És hideg sincs. Ma egyszerre volt borult az ég, és közben sütött a nap. Csodaszép fotókat készítettem a tengerről és a tengerpartról.

Hogy Marcinak ne legyen olyan unalmas, amikor eleredt az eső, visszajöttünk a szállodába, de nem a szobába, hanem a hallba. Van egy nagyon kellemes lounge, design bútorokkal berendezve. Marci imádja simogatni a bociszőrös székeket. Az étkezőrészen pedig mindig van kitéve kávé, tea, sütemények, gyümölcsök, ezekből lehet eszegetni. Marci imádja az almát, de rászokott a sütikre is. A szállodás nénik mindig kínálgatják mindenfélével.

Ja, erről még nem írtam. Van 5-6 orosz néni, akik a reggelit szervírozzák, és a szobákat takarítják. Mind odavannak Marciért, állandóan beszélnek hozzá, hívogatják, símogatják, de Marci nem hajlandó még csak rájuk sem mosolyogni. Pedig szegények kiteszik érte a lelküket. Az egyiktől kapott egy Mickey egeres lufit, a másiktól egy csörgőt, a harmadiktól narancsot (amit fintorogva próbált megenni).

Talán ma volt az első nap, amikor kicsit barátságosabb volt hozzájuk. Érdekes, mert Géza kollégájára, Krisztiánra azonnal visszamosolygott, tegnap pedig egy argentin házaspárral reggeliztünk, és velük is rögtön összehaverkodott. Úgy látszik, nem szereti az orosz nyelvet.

Erről jut eszembe. Mennyit emlegetem Babát (a nagynénémet)! Szegény biztos folyamatosan csuklik otthon. De jó lett volna, ha egy kicsit jobban a fejembe veri azt a fránya oroszt! Mondjuk lassan kezd visszajönni. Csak kár, hogy nagyon lassan. Sokat emlegetem, mennyire szidtuk az orosz nyelvet, hogy miért kell ezt nekünk tanulni, mikor soha sehol nem vesszük hasznát. Hát jelentem, itt nagy hasznát venném. Az élelmiszerekre például minden csak héberül, arabul és oroszul van felírva. És nagyon érdekes, hogy alig vannak nemzetközi termékeik. Minden hazai, még a ruhák sem kínaiak. Milyen jó lenne tudni, hogy a tasakos leves csípős vagy nem, hogy a ravioli húsos vagy sajtos, hogy a padlizsánkrém milyen ízesítésű, vagy hogy melyik a tejföl és melyik a tejszín...

Gáz van Gázában

A mai napunk szinte ugyanúgy telt, mint a tegnapi. Igaz, ma egy kicsit hűvösebb volt, a nap nem sütött olyan erővel, mint tegnap, de azért így is kellemes volt a 19 fok.

Délelőtt együtt aludtunk Marcival, ebéd után a tengerparton homokoztunk, aztán pedig aludtunk a parton. Ő a babakocsiban, én pedig egy padon dőltem végig.

Már tegnap óta nagy a jövés-menés a tengerparton. Jönnek-mennek a katonai helikopterek. Jobban mondva tegnap mentek, ma inkább jönnek. Este megemlítettem Gézának, mire ő tájékoztatott, hogy "ja, igen, valami gáz van Gázában". Utánanéztem a hírekben, és a következőket találtam: "Izraeli repülőgép mért megtorló légicsapásokat szerdán a Gázai övezetre azt követően, hogy előzőleg Izrael területét palesztinok támadták rakétákkal. A légicsapás válasz volt arra, hogy kedden Izrael területén öt rakéta és aknák csapódtak be." Jó tudni.

Este elkísértük Krisztiánt a Dizengoffba. Amíg ő a családnak vásárolt ajándékokat, addig mi felvittük Marcit a játszóházba.

Hazafelé jövet ettünk egy Chicken Schnitzelt a Bograshov utcában, aztán fürdés és alvás.

Játék, játék, játék!

Csodaszép napunk volt ma. Ragyogyóan sütött a nap, 18 fok, szélcsend.

Marci ma kijátszhatta magát: délben a Me'ir Garden-ben voltunk. Ez tulajdonképpen egy park, a közepén kis halastóval. Egyik sarkában foci-, másikban kosárpálya. Van benne szabadtéri edzőterem (ilyet egyébként a tengerparton sokat látni, és használják is), elkerített kutyafuttató és játszótér. A játszótér itteni neve gymboree. Van jó sok hinta, 3-4 csúszda, akadálypályák, mászókák, libikókák, rugózó állatok. Marci kedvence egy forgatható kerék volt, leginkább azzal játszott, bár egy vele majdnem azonos korú kisfiú mindenáron el akarta onnan zavarni. Az apukájával szóba is elegyedtem. Megtudtam, hogy kisfiú, és nem kislány, ahogy én a szőke hosszú hajából gondoltam, 1 éves és 4 hónapos.

Már a múltkor is megállapítottam a Dizengoff játszóházban, hogy itt az emberek is és a gyerekek is nagyon slamposan járnak. Amióta Marci megszületett, én is jócskán lejjebb adtam a színvonalból, de itt még ha melegítőben indulunk el, akkor is elegánsabbak vagyunk náluk. A játszótéren ma az egyik gyerek mezítláb játszott, pedig annyira azért nincs meleg, a másikat az anyukája letette a piszkos, poros, madárszaros betonra, azon csúszkált szegény; járni még nem tudott.

Az etetésüket is így intézik el, ezért nem árulnak itt konzervet. Láttunk egy alig 6-8 hónapos babát, amint az anyja a 15 fokban jégkrémmel tömi. Elég nomádul nevelik őket.

A játszótér után elnézegettük a kutyákat a park másik oldalán. Jó ötlet, hogy ide bárki ingyen beviheti, így nem a parkban randalíroznak, nem azt koszolják össze.

Ebéd után irány a tengerpart. Találtam egy olyan partszakaszt, ahol a Marci méretéhez való mászóka-csúszda van.

A homokot továbbra is nagyon élvezi, fetreng benne, mint malac a sárban.

Mellettünk egy orosz anyuka volt két gyerekkel, Marci magától odament hozzájuk és együtt játszottak.

A sok játékban úgy kimerült, hogy délután 3 órakor beájult a babakocsiban. A parton szundikált egy jót.

Este a szokásos sétánk után is összeesett, most nem kellett hadakozni vele, hogy aludjon el.